5. fejezet

Nem is értem, hogy miért nem mehetek ki. Hisz' senki sem tudja, hogy itt vagyok. Vagyis, remélem. Na, és ha éhes leszek, vagy valami, akkor mi van? Haljak éhen?! Akkor is kimegyek!

Ezen gondolatok társaságában keltem fel a kényelmes kanapéról, és sétáltam az ajtóhoz. Ki akartam nyitni, de az be volt zárva. Rángatni kezdtem, de az sem használt. Így hát fogtam magam, és kirúgtam. Mikor az nagy csattanással elérte a padlót, én diadalittasan hagytam el a nappalit. A szobák felé kezdtem sétálni. Vagyis, azt hiszem arra vannak. Végül megláttam a fekete ajtót, ami jelezte, az a mi szobánk. Besétáltam, átöltöztem, és kisétáltam. Gondoltam megnézem merre rejtőzik Darkness. Minwoo most úgy sincs itt. Nem szól be. Elindultam jobbra, majd a folyosó végén megint jobbra. Egy hatalmas kapuszerű valamit vettem észre. Kinyitottam. Egy kis lépcső nélküli lejtőnek nevezhető izé vitt felfelé. Megmásztam azt is, majd ismét egy hatalmas fa ajtóval találtam szembe magam. Lenyomtam a kilincset és kitártam. Azonnal kiégette a szememet a világosság. Hisz' feljutottam a felszínre! De egy genius vagyok. Előttem egy egyszemélyes box állt, a box mellet pár méterre egy karám. A karámban állt Darkness. Annyira gyönyörű látványt nyújtott, hogy előkaptam a telefonom és lefényképeztem.

A kép megcsinálása után gyönyörködve néztem az előttem elhelyezkedő tájat. Darkness karámja mellett észrevettem egy másik karámot is. Hát igen, a lovaknak kell a hely. A karámok mögött földutat véltem felfedezni. Tele volt keréknyommal. Tuti hogy valamelyik srácnak van kocsija. Mondjuk Donghyun-ról elképzelném, hogy van neki. Hirtelen az eszembe villant valami.

Mi van ha kamerák vannak felszerelve?! Basszus, akkor engem tuti valamelyik kinyír! Vagy esetleg Darkness a gondolatait átsugározza Minwoo-nak, Minwoo pedig szól Donghyun-nak, és együtt kivégeznek. Én ezek után már bármit kinéznék belőlük.

Bár, amiről nem tudnak, az nem fáj nekik, igaz? Akkor nem fogják megtudni... Arról kezeskedem. Kutyaugatásra lettem figyelmes. Zénó futott felém és mikor elért, felugrott rám. Megmosolyogtam a dolgot, és megvakargattam a füle tövét. Hirtelen elfutott, majd a következő másodpercben egy bottal tért vissza. Felnevettem, és az elém lerakott botot megragadtam, majd egy lendítéssel eldobtam jó messzire. Vicces volt látni, ahogy kilő. Majd mikor nem találtam meg, megállt, és érdeklődve figyelte merre lehet. Zénót is megörökítettem.

Maga mögé nézett, és boldogan vette tudomásul, hogy a mögötte lévő fa tövében fekszik az a fránya bot. Odafutott, megragadta, és visszasietett mellém. Mikor lerakta elém a botot, megpaskoltam a fejét.

Vissza kéne mennem. De olyan jó itt kint! Viszont nem akarom, hogy megtudják. Ha megtudják, oltári nagy slamasztikában leszek.

Ezzel a gondolatmenetemmel vetettem még egy pillantást a tájra és a lóra, majd sarkonfordultam, és Zénóval az oldalamon visszasétáltam a föld alá. Olyan jó volt egy kis friss levegőt szívni. Becsuktam mind a két ajtót mögöttem, és visszasiettem a nappaliba. De sajnos a kirúgott ajtó még mindig ott hevert.

Le fogok bukni!

Gyorsan felemeltem az ajtót, és próbáltam a helyére rakni. Csodával határos módon vissza tudtam helyezni. De az a repedés ami a becsapódás miatt keletkezett ott fog maradni.

Talán nem veszik észre. Úgy is sok a repedés ezen az átkozott ajtón.

Kinyitottam. Vagyis akartam. Ahogy kinyitottam, úgy esett ki a helyéről.
- A rohadt életbe már! - kiáltottam fel, és belerúgtam a falba. A falon viszont meglátszott a cipőtalp lenyomatom. Zénó csak behúzott farokkal figyelte a kirohanásom.
- Nyugi - váltottam nyugodt hangnemre, leguggoltam hozzá, és megsimogattam. A következő másodpercben Zénó hangosan ugatni kezdett, felpattant, és elrohant. Egyből ijedség lett rajtam úrrá. Hallottam, hogy valaki a folyosó végén egyre csak közeledik. Többen is voltak. Pontosabban ketten.

Mi a jó élet ez? Kik ezek? Tuti nem a srácok.

- Csillagvirág! Merre vagy? - hallottam meg egy nyájas, de hátborzongató hangot. A másik személy hangos nevetésben tört ki. Viszont a nevetést ordítás követte. Tuti Zénó harapta meg valahol.
- Nyírd már ki azt a rohadt kutyát!
- NE! - ordítottam fel, és a hangok irányába futottam.

- Nézd csak ki van itt - vigyorgott rám egy fura ruhába öltözött fekete hajú pasas - Mit is vártam az Avatártól. Még egy kutyát is képes lenne megmenteni.
- Ki a francok vagytok?!
- Arról neked nem kell tudnod kicsilány. Az a lényeg, hogy mit tudjuk, kik vagyunk - mosolygott egy másik teljesen ugyan úgy kinéző alak.

Mi van? Ezek a fazonok ikrek lennének? Még az arcszerkezetük is ugyan olyan.

- Most hogy meg találtunk drága Avatár, meghalsz.
- Te! A főnök azt mondta, hogy nem szabad kinyírnunk. Élve kell neki. Még erre sem figyeltél?! - lökte meg a másikat a mélyebb hangú.
- Jól van már.
- Mi lenne ha nem most vitatnátok meg a családi problémáitokat?! - ordítottam rájuk.
- Ó, a drága megtalálta a hangját - mondták egyszerre.
- Na gyere. Cic, cic, cic - gügyögött a hozzám közelebb álló, és felém kezdett sétálni. Én csak hátráltam.
- Ne gyere közelebb, hogy rohadjál meg! - förmedtem rá, és egy hirtelen ötlettől vezérelve lendítettem a lábam. Fázison akartam rúgni, de elkapott.
- Engedj el te rohadék! - Rángatni kezdtem a csapdába ejtett végtagot.
- Nem igaz hogy egy ribit sem tudsz leteríteni - mondta lemondóan a másik fazon, és testvére segítségére sietett. Vagyis, tuti hogy tesók.
- Mi az hogy ribi te nyomorék?! - akadtam ki, és a szabadom maradt lábammal felugrottam, a levegőben kiszabadítottam a másik lábam, majd még mindig a levegőben páros lábbal hasbarúgtam a lábamat elkapó faszit. Mikor földet értem, leguggoltam, majd egy fordulás kíséretében kigáncsoltam a másikat. Az egyik a falnak repült, a másik a padlóra kenődött. És akkor esett le, hogy mit is csináltam.

Ilyet is tudok?! Azta, ez nagyon király!

- Nem úgy volt, hogy ez a csaj még nincs kiképezve? - ordította a földön fekvő a falnak csapódottnak. Az már leszedte magát.
- De, úgy volt. Tesó, szerintem váltsunk egy kicsit keményebb fokozatra - kacsintott a másikra. Mind a ketten felálltak, és vigyorogva kihúztak valahonnan egy kardot. A kard lángra kapott.
- Tűz idomárok vagytok?!
- Ninda', leesett neki!
- Végre, azt hittem nem fog rájönni!

Röhögve jöttek felém. Az egyik meglendítette a kardját. Az nem talált, mert félreugrottam. Inkább a falnak legyen baja, és ne nekem. Már úgysem tudok ebből kimászni. Ezt már nem tudom eltitkolni. A másik kardcsapás sajnos eltalálta a karom. Végig fel lett hasítva. Felordítottam a fájdalomtól. Égett mint az állat. Ismét meg akartam rúgni az egyiket, már majdnem el is értem, mikor a másik a segítségére sietett, és belevágott a lábamba. Egy adag ordítás rendelt. Patadobogást hallottam. Darkness vágtatott felénk. Meg sem állt mellettem, elsodorta az előtte álló megszeppent faszit. Az ember repült egyet, és fejjel nekiütközött a kőfalnak. A falra vér fröccsent. Azonnal tudtam, hogy az az ember meghalt.

- Tesó! - kiáltott fel kétségbeesetten a másik. - Te rohadt gebe, felnyársallak! - rohant neki a kancának. Kidülledt a szemem. Futni kezdtem feléjük. Kinyújtottam magam előtt a kezem, s úgy rohantam a tag felé. Majd mikor elértem, beleütöttem a hasába. De úgy, hogy... átlyukasztottam a testét! Hogy a francba?! Megszeppentem. Ott állt velem szemben az ember, a száján vér folyt ki.
- Ezt meg hh... - vért kezdett köhögni. Rá a ruhámra. Én csak üveges tekintettel meredtem rá. Majd rámarkoltam valamire. Dobogott. Erősen dobogott. A szíve. Egy rántással kitéptem. Azonnal összeesett. Kilehelte a lelkét. Rápillantottam a kezemben lévő emberi szívre. Elkapott a hányinger. Eldobtam. A kezem csupa vér lett.

Egy gyilkos vagyok... Egy gyilkos...

Könnyek gyűltek a szemembe. Darkness felhorkantott, és megbökdöste a vállam. Felordítottam, és elrohantam. Berohantam a nappaliba, és lerogytam a földre.

Ez nem én vagyok... Én nem vagyok gyilkos! De... itt a bizonyíték. Ilyen érzés lehet embert gyilkolni?!

Egy öt percet ülhettem a földön, zokogva, a véres kezem nézve. Az én véremmel keveredett a tagnak a vére.
- Mi a büdös franc történt itt?!! - hallottam meg Donghyun egetrengető ordítását. Majd az ordítás rohanás követte.
- BELL! - ordított fel ismét, és berohant a nappaliba. Nem mertem felnézni. Totál megijedtem tőle. Arra vártam, hogy jól felpofoz.
- Mi történt az ajtóval? - mondta Hyunseong meglepetten - És az a két hulla hogy a került oda? Zénó miért van itt bent? És Darkness?
A vállamra nehezedett egy kéz. Összerezzentem.
- Ne félj. Jeongmin vagyok - suttogta halálnyugodt hangon. Felemeltem a fejem, és ráemeltem a tekintetem. Ő viszont a kezemet és a lábamat fürkészte elszörnyedve.
- Ezeket a tűz idomárokat ki nyírta ki? Had gratuláljak már neki! - röhögött fel Minwoo, és csatlakozott a mellettem álló kis csapathoz.
- Ebbe meg mi olyan vicces?! - fakadtam ki, és felpattantam. A sebesült lábam felemeltem, hogy ne fájjon. Mint egy gólya, úgy álltam előttük.
- Na ne. Te nyuvasztottad ki azokat? - nyíltak nagyra Minwoo szemei, és rámmutatott.
- Én... Én... Én nem akartam embert ölni basszus már! Amúgy is, az egyiket Darkness nyírta ki...
- Mindig is tudtam, hogy az a ló egy csoda - csapott a mellkasára büszkén.

- Világosan megmondtam, hogy ne menj ki! De neked persze hogy ki kellett jönnöd! Akkor nem történt volna meg mindez! Van valami nyomós okod, hogy miért mentél ki?! - ordított velem Donghyun. A könnyeim ismét folyni kezdtek.
- Először csak át akartam öltözni, mert fáztam mint az állat! Utána meg találtam egy ajtót, ami fel vezet a felszínre. Kimentem, megnéztem mi van ott, aztán visszajöttem. Itt bent támadtak rám ezek a nyomorék köcsögök! - akadtam ki én is.
- Hajaj. Mindegy. A lényeg az, hogy ki lettek nyírva. Már nem tudnak szólni a góréjuknak. Kész. Vége. Pont.
- Gyere, segítek megmosakodni - mondta Hyunseong, és a karjaiba kapott.

Elvitt a szobánkba, egyenesen a fürdőbe.
- Nem kell ám segíteni. Valahogy sejtem mit is akarsz - nevettem fel halkan, miután letett a földre.
- Héé! Én nem akarlak meglesni - tette maga elé a kezeit.
- Bell, ellátjuk a sebeidet - mondták egyszerre a fürdőbe beérő ikrek.
- Te csak ülj le - mutatott a földre Kwangmin. Teljesítettem a kérését. Az általuk használt gyógyvízzel meggyógyították a kezem is, és a lábam is.

- Köszönöm srácok - sóhajtottam fel.
- Máskor is - és ezzel a mondattal távoztak.
- Hyunseong, kimennél?
- Miéért?
- Mert meg szeretnék mosakodni azért!
- Jaaaj már! - nyafogott, majd kitrappolt, és becsapta maga után az ajtót.

És akkor kezdetét vette egy jó kis zuhany. Levakartam a kezemről a kissé rászáradt vért, majd nekidőltem a falnak, és hagytam hogy a jó meleg víz esőként ömöljön rám.