6. fejezet

- TE MEGSZILÁRDÍTOTTAD A KEZED?!

Hyunseong üvöltése miatt annyira megijedtem, hogy majdnem hanyatt estem a zuhany tálcán. De így csak a fejemet vertem be. Elzártam a csapot, és a fejemet fogva kiléptem a tálcáról. Törülközőt elfelejtettem magammal bevinni. Megakadt a szemem egy fekete fürdő köntösön. Leemeltem a fogasról, belebújtam, és kinyitottam az ajtót.
- Mi a picsa van?! - förmedtem rá az ágyon ülő hitetlenkedve néző szobatársamra.
- Picsa nincs, csak szilárd kéz - válaszolt kissé komoly ábrázattal.
- Milyen szilárd kézről hablatyolsz?
- Felmértük a terepet a srácokkal. Az egyik faszit Darkness beleépítette a falba. A másiknak meg... te tépted ki a szívét. Én tudom, hogy hogyan jött össze neked. Megszilárdítottad a kezed. Ilyen képesség csak a fémidomároknak van. A használó keze tömör fémmé alakul, ezért mindent át tud lyukasztani. Még a téglafalat is.
- Na, az úgy komoly.
- Az én köntösöm van rajtad?! - kiáltott rám hirtelen összehúzott szemekkel.
- Aha. Kölcsönvettem.
- Akkor kölcsönözd is vissza.
- Várj egy pillanatot! - Morogva előhalásztam a törölközőm és az új ruhám, majd visszatrappoltam a fürdőbe. Megtörölköztem, felöltöztem, megszárítottam a hajam.
- Na, most már had jöjjek én is! - sietett be Hyunseong a fürdőbe, én pedig a meglepetéstől kiköptem a vizet.
- Hányszor hozod rám a szívbajt öregem?!
- Nem is vagyok öreg - rázta meg a fejét. Puffogva visszafordultam a csaphoz, és folytattam tovább a fogmosást. Pár másodperc elteltével megfordultam mert a törölközőmért akartam nyúlni, de megakadt a szemem a szobatársamon, akin már csak egy szál alsógatya volt, és már azt is le akarta venni.
- Menj anyádba! - üvöltöttem rá, és hozzávágtam a törülközőt.
- Hé!
- Ne "hézzél" itt nekem! Nem tudod megvárni míg elhúzok?
- Nem - röhögött fel és visszadobta a kék anyagot.
- Baka - A fejemre csaptam, és kisiettem a helyiségből.
- Nem is tudtam hogy tudsz japánul! - kiáltott még utánam nevetve, utána pedig víz csobogása ütötte meg a fülem.
- Sok mindent nem tudsz még rólam - motyogtam a fürdő ajtónak, kiterítettem a törcsit, és leültem az ágyunkra.

Ránéztem az órára. Délután ötöt mutatott.

Hogy elrepült az idő! Kíváncsi leszek, mikor fogjuk kezdeni az edzéseket. De miért pont én? Miért nem egy másik személy? Nekem nincs erőm, se bátorságom ezekhez az idomáros dolgokhoz. Mi lesz, ha egyszer csak valami rosszul sül el, és meghalok? Áh, ez badarság. Reményeim szerint vigyáznak majd rám. Például Hyunseong...

- Így van! - kiáltott ki hangosan szobatársam a fürdőből.
- Mi?! - kiáltottam vissza.

Gecc, mintha a gondolataimban olvasna. Hogy tudta má', hogy pont az ő neve hangzott el a fejemben!

- Lehet hogy igaz, de lehet hogy nem - Hyunseong jelent meg a dereka köré tekerve egy törölközővel
- Ezt meg hogy érted? - Most szórakozik velem?!
- Eszem ágában sincs szórakozni veled Bell - rázta meg a fejét, és helyetfoglalt mellettem az ágyon. Lopva oldalra pillantottam. Na, ő is látott már súlyzót, nem is kevésszer. Azok a kockák... te jószagú... Hirtelen Hyunseong vigyorogva fordította felém a fejét. Aprót ugrottam a váratlan tett miatt. Hát ez meg?
- Valamilyen szinten Donghyun műve. Addig nem hagyott békén, míg ilyen nem lett - bökött a hasára, felkelt, és visszalépdelt a fürdőbe. Valami eszméletlenül de hülyén éreztem magam. Akkor ez most tud gondolatot olvasni, vagy nem? Úgy döntöttem rákérdezek, mert eléggé felkeltette az érdeklődésem. Öt perc múlva egy rövidnaciban és egy pólóban szambázott ki a fürdőből. A könyvespolchoz lépett, és leemelt egy vastag poros könyvet a legfelső fokról.

A kezembe nyomta.
- Ez az idomárok könyve. Olvasgass csak. Megyek, kerítek valami kaját - azzal távozott is. Kíváncsian pattintottam szét a bőrszíjat, és felnyitottam a tetejét. Köhögni kezdtem a kiáradó portól. Egy érdekes mondat köszöntött az első oldalon: "Ne szégyelld, hogy idomár vagy. A véredben van."
Ki az a hülye aki szégyelli a képességét? Talán a fiúk? Ezért élnek kettős életet? Bár tök hülyén jönne ki ez az egész. Fordítottam egyet. A "fém" szócskán akadt meg a szemem a második oldalon. Olvasni kezdtem.

- A fém elem elsajátítása az akaraterőben rejlik. Ha nem akarod, könnyen bajod eshet. Na, máris egy negatívum. Oh, nekem nem a rizsa kell! - Lapoztam még egyet, de még mindig a rizsát tolta. Fordítottam még egyet. - Híres fém idomárok... most komolyan, ez kit érdekel? - morogtam. Összefogtam vagy ötven oldalt, és úgy fordítottam. - Az idomárok összefoglaló képességei. Ó, ez kell nekem! - kiáltottam fel, és próbáltam belemélyedni a szövegbe. Teleportálás, különleges harcművészet, feltámasztás... hú, ez érdekes... alakváltás, fájdalomküldés az agyba... ezt drága Minwoo már bemutatta... gondolatolvasás... Ez az!

- Tudtam! - kiáltottam fel diadalittasan.
- Na, megtaláltad azt amit kerestél? - kérdezte Hyunseong mosolyogva, aki egy tálcával a kezében sétált be a szobába.
- Te! Meg a többiek! Gondolatolvasók vagytok! - mutattam rá hirtelen elpirulva, utána magam mellé helyeztem a könyvet - Áh, ez tök ciki! - arcom a tenyerembe temettem, és úgy dünnyögtem tovább - Kellett neked póló nélkül kijönnöd...
- Kellett neked megbámulnod - Leült mellém és megbökdöste az oldalam. - Hoztam neked vacsit.
- És te? - néztem fel rá.
- Már ettem. Gondoltam kicsit kedveskedek ezzel.
- Köszi, aranyos vagy - mosolyogtam rá, és elvettem a tálcát - Ti sütit esztek vacsorára?!
- Donghyun sütötte. Nagyon ügyes. Kóstold meg.

Oh, már vagy két hónapja nem ettem édességet. Itt az ideje. Finomnak néz ki.

Kezembe vettem a villát, böktem rá egy kis tésztát. Miután lenyeltem az első falatot, pár másodperc múlva nem volt semmi a tányéron.
- Hozzak még? - nevetett rám szobatársam.
- Inkább egy szalámis szendvicset szeretnék. Meg egy jó pohár hideg vizet - adtam ki az utasítást vigyorogva. Bólintott, viszont nem ment ki az ajtón, hanem egy hatalmas füst felhőt hagyva maga után beteleportált gondolom a konyhába. Az ágyon heverő könyvre cikázott a tekintetem. Ismét a kezembe vettem, összefogtam pár oldalt mint az előbb és kinyitottam. "Avatár - az elemek mestere" - ez a cím fogadott.
- Az első Avatár több mint kétezer évvel ezelőtt bukkant fel a Földön. Neki a természet volt a mestere. Nem tanította senki sem... Oh, ügyes... Lássuk... ellenségek nem érdekelnek, képességeket tudom, állat segítők... Állat segítők? - ráncoltam a szemöldököm - Nekem nincs állat segítőm. Na, rákérdezek, remélem Hyunseong tudja, hogy az meg mi és miért kell.

Semmi érdekeset nem találtam benne. Viszont megakadt a szemem egy mondaton.

- Károlyi Zsuzsanna, vagyis ismertebb nevén Légkirálynő, levegőidomár - olvastam fennhangon.

TESSÉK? AZ ÉN ÉDESANYÁM?!!

- Édesanyád volt az eddigi legerősebb, és nagy szívvel rendelkező Avatár a világon. Viszont sajnos életét vesztette abban a katasztrófában. Mi is szerettük - hallottam meg szobatársam szomorú hangját. Rákaptam a tekintetem. Egy könnycsepp gördült ki a szeme sarkából. - Heh, nem kell itatni az egereket. Ami megtörtént, megtörtént. Hölgyem, a rendelése. - nyújtott át nekem erőltettem mosolyogva egy tálcát. Bekönnyesedett a szemem. De mikor ránéztem Hyunseong arcára kuncognom kellett.

- Szóval ti is találkoztatok anyával, igaz? - kezdtem el beszélgetni, elvettem a tálcát, és mögém helyeztem. Ő leült mellém.
- Igen, nagyon kedves volt. Mindig sütött nekünk.
- Kóstoltátok a csokis sütijét?
- Igen, megadta a receptet. Donghyun épp azt süti - röhögte el magát - Igazi konyhatündér.

- Fogalmam sincs hogyan jutott eszembe a tündérről, de lenne egy fontos kérdésem - csaptam össze a tenyereim - Mi az az állat segítő?
- Oh, szóval olvastad? Örülök hogy ennyire érdekel ez az egész. Amúgy csak annyi, hogy minden Avatárnak van egy állata, aki segít neki ha baj van, és vigyáz rá. Anyukádnak egy farkasa volt.
- Komolyan? Az szép. Én honnan...
- Majd annak is eljön az ideje hidd el. De, most én szeretnék neked átadni valamit.
- És mi az?

Felállt az ágyról, a szekrényéhez lépett és kinyitotta. Leskelődni akartam hogy mi is az, de csak az ő testét láttam. Felsóhajtottam, és magam elé néztem. Pár másodperc múlva egy elém térdelő Hyunseong került a láthatáromba. Kipattant szemekkel néztem rá. Jobb térde a földön volt, a ballal támaszkodott, le volt hajtva a feje, és kinyújtott kezében egy fekete rózsát fogott. Sosem láttam még fekete rózsát.
- Kérlek, fogadd el a Fém Rózsáját. A Fém Rózsája megóv téged ha magadnál tartod  - mikor felnézett rám, nem mosolygott, komoly arca volt. Teljesen lesokkolva fogadtam el. Mikor hozzányúltam, mintha megrázott volna.
- De ezt miért...
- Arra neked kell rájönnöd - villantotta elő szép mosolyát, és felállt - Megyek, kerítek valami kaját.

Ennyit enni. Mindegy, nála ez a megszokás. Nem teleportált, hanem kiment az ajtón. A rózsát nézegetve ültem tovább.

Nagyon érdekes.

- A Fém Rózsáját átvettem - miután kimondtam, a szám elé tapasztottam a kezem. Én nem is akartam ezt mondani. Akkor meg hogy a halálba jött össze?!

A Fém Rózsáját átvettem

5. fejezet

Nem is értem, hogy miért nem mehetek ki. Hisz' senki sem tudja, hogy itt vagyok. Vagyis, remélem. Na, és ha éhes leszek, vagy valami, akkor mi van? Haljak éhen?! Akkor is kimegyek!

Ezen gondolatok társaságában keltem fel a kényelmes kanapéról, és sétáltam az ajtóhoz. Ki akartam nyitni, de az be volt zárva. Rángatni kezdtem, de az sem használt. Így hát fogtam magam, és kirúgtam. Mikor az nagy csattanással elérte a padlót, én diadalittasan hagytam el a nappalit. A szobák felé kezdtem sétálni. Vagyis, azt hiszem arra vannak. Végül megláttam a fekete ajtót, ami jelezte, az a mi szobánk. Besétáltam, átöltöztem, és kisétáltam. Gondoltam megnézem merre rejtőzik Darkness. Minwoo most úgy sincs itt. Nem szól be. Elindultam jobbra, majd a folyosó végén megint jobbra. Egy hatalmas kapuszerű valamit vettem észre. Kinyitottam. Egy kis lépcső nélküli lejtőnek nevezhető izé vitt felfelé. Megmásztam azt is, majd ismét egy hatalmas fa ajtóval találtam szembe magam. Lenyomtam a kilincset és kitártam. Azonnal kiégette a szememet a világosság. Hisz' feljutottam a felszínre! De egy genius vagyok. Előttem egy egyszemélyes box állt, a box mellet pár méterre egy karám. A karámban állt Darkness. Annyira gyönyörű látványt nyújtott, hogy előkaptam a telefonom és lefényképeztem.

A kép megcsinálása után gyönyörködve néztem az előttem elhelyezkedő tájat. Darkness karámja mellett észrevettem egy másik karámot is. Hát igen, a lovaknak kell a hely. A karámok mögött földutat véltem felfedezni. Tele volt keréknyommal. Tuti hogy valamelyik srácnak van kocsija. Mondjuk Donghyun-ról elképzelném, hogy van neki. Hirtelen az eszembe villant valami.

Mi van ha kamerák vannak felszerelve?! Basszus, akkor engem tuti valamelyik kinyír! Vagy esetleg Darkness a gondolatait átsugározza Minwoo-nak, Minwoo pedig szól Donghyun-nak, és együtt kivégeznek. Én ezek után már bármit kinéznék belőlük.

Bár, amiről nem tudnak, az nem fáj nekik, igaz? Akkor nem fogják megtudni... Arról kezeskedem. Kutyaugatásra lettem figyelmes. Zénó futott felém és mikor elért, felugrott rám. Megmosolyogtam a dolgot, és megvakargattam a füle tövét. Hirtelen elfutott, majd a következő másodpercben egy bottal tért vissza. Felnevettem, és az elém lerakott botot megragadtam, majd egy lendítéssel eldobtam jó messzire. Vicces volt látni, ahogy kilő. Majd mikor nem találtam meg, megállt, és érdeklődve figyelte merre lehet. Zénót is megörökítettem.

Maga mögé nézett, és boldogan vette tudomásul, hogy a mögötte lévő fa tövében fekszik az a fránya bot. Odafutott, megragadta, és visszasietett mellém. Mikor lerakta elém a botot, megpaskoltam a fejét.

Vissza kéne mennem. De olyan jó itt kint! Viszont nem akarom, hogy megtudják. Ha megtudják, oltári nagy slamasztikában leszek.

Ezzel a gondolatmenetemmel vetettem még egy pillantást a tájra és a lóra, majd sarkonfordultam, és Zénóval az oldalamon visszasétáltam a föld alá. Olyan jó volt egy kis friss levegőt szívni. Becsuktam mind a két ajtót mögöttem, és visszasiettem a nappaliba. De sajnos a kirúgott ajtó még mindig ott hevert.

Le fogok bukni!

Gyorsan felemeltem az ajtót, és próbáltam a helyére rakni. Csodával határos módon vissza tudtam helyezni. De az a repedés ami a becsapódás miatt keletkezett ott fog maradni.

Talán nem veszik észre. Úgy is sok a repedés ezen az átkozott ajtón.

Kinyitottam. Vagyis akartam. Ahogy kinyitottam, úgy esett ki a helyéről.
- A rohadt életbe már! - kiáltottam fel, és belerúgtam a falba. A falon viszont meglátszott a cipőtalp lenyomatom. Zénó csak behúzott farokkal figyelte a kirohanásom.
- Nyugi - váltottam nyugodt hangnemre, leguggoltam hozzá, és megsimogattam. A következő másodpercben Zénó hangosan ugatni kezdett, felpattant, és elrohant. Egyből ijedség lett rajtam úrrá. Hallottam, hogy valaki a folyosó végén egyre csak közeledik. Többen is voltak. Pontosabban ketten.

Mi a jó élet ez? Kik ezek? Tuti nem a srácok.

- Csillagvirág! Merre vagy? - hallottam meg egy nyájas, de hátborzongató hangot. A másik személy hangos nevetésben tört ki. Viszont a nevetést ordítás követte. Tuti Zénó harapta meg valahol.
- Nyírd már ki azt a rohadt kutyát!
- NE! - ordítottam fel, és a hangok irányába futottam.

- Nézd csak ki van itt - vigyorgott rám egy fura ruhába öltözött fekete hajú pasas - Mit is vártam az Avatártól. Még egy kutyát is képes lenne megmenteni.
- Ki a francok vagytok?!
- Arról neked nem kell tudnod kicsilány. Az a lényeg, hogy mit tudjuk, kik vagyunk - mosolygott egy másik teljesen ugyan úgy kinéző alak.

Mi van? Ezek a fazonok ikrek lennének? Még az arcszerkezetük is ugyan olyan.

- Most hogy meg találtunk drága Avatár, meghalsz.
- Te! A főnök azt mondta, hogy nem szabad kinyírnunk. Élve kell neki. Még erre sem figyeltél?! - lökte meg a másikat a mélyebb hangú.
- Jól van már.
- Mi lenne ha nem most vitatnátok meg a családi problémáitokat?! - ordítottam rájuk.
- Ó, a drága megtalálta a hangját - mondták egyszerre.
- Na gyere. Cic, cic, cic - gügyögött a hozzám közelebb álló, és felém kezdett sétálni. Én csak hátráltam.
- Ne gyere közelebb, hogy rohadjál meg! - förmedtem rá, és egy hirtelen ötlettől vezérelve lendítettem a lábam. Fázison akartam rúgni, de elkapott.
- Engedj el te rohadék! - Rángatni kezdtem a csapdába ejtett végtagot.
- Nem igaz hogy egy ribit sem tudsz leteríteni - mondta lemondóan a másik fazon, és testvére segítségére sietett. Vagyis, tuti hogy tesók.
- Mi az hogy ribi te nyomorék?! - akadtam ki, és a szabadom maradt lábammal felugrottam, a levegőben kiszabadítottam a másik lábam, majd még mindig a levegőben páros lábbal hasbarúgtam a lábamat elkapó faszit. Mikor földet értem, leguggoltam, majd egy fordulás kíséretében kigáncsoltam a másikat. Az egyik a falnak repült, a másik a padlóra kenődött. És akkor esett le, hogy mit is csináltam.

Ilyet is tudok?! Azta, ez nagyon király!

- Nem úgy volt, hogy ez a csaj még nincs kiképezve? - ordította a földön fekvő a falnak csapódottnak. Az már leszedte magát.
- De, úgy volt. Tesó, szerintem váltsunk egy kicsit keményebb fokozatra - kacsintott a másikra. Mind a ketten felálltak, és vigyorogva kihúztak valahonnan egy kardot. A kard lángra kapott.
- Tűz idomárok vagytok?!
- Ninda', leesett neki!
- Végre, azt hittem nem fog rájönni!

Röhögve jöttek felém. Az egyik meglendítette a kardját. Az nem talált, mert félreugrottam. Inkább a falnak legyen baja, és ne nekem. Már úgysem tudok ebből kimászni. Ezt már nem tudom eltitkolni. A másik kardcsapás sajnos eltalálta a karom. Végig fel lett hasítva. Felordítottam a fájdalomtól. Égett mint az állat. Ismét meg akartam rúgni az egyiket, már majdnem el is értem, mikor a másik a segítségére sietett, és belevágott a lábamba. Egy adag ordítás rendelt. Patadobogást hallottam. Darkness vágtatott felénk. Meg sem állt mellettem, elsodorta az előtte álló megszeppent faszit. Az ember repült egyet, és fejjel nekiütközött a kőfalnak. A falra vér fröccsent. Azonnal tudtam, hogy az az ember meghalt.

- Tesó! - kiáltott fel kétségbeesetten a másik. - Te rohadt gebe, felnyársallak! - rohant neki a kancának. Kidülledt a szemem. Futni kezdtem feléjük. Kinyújtottam magam előtt a kezem, s úgy rohantam a tag felé. Majd mikor elértem, beleütöttem a hasába. De úgy, hogy... átlyukasztottam a testét! Hogy a francba?! Megszeppentem. Ott állt velem szemben az ember, a száján vér folyt ki.
- Ezt meg hh... - vért kezdett köhögni. Rá a ruhámra. Én csak üveges tekintettel meredtem rá. Majd rámarkoltam valamire. Dobogott. Erősen dobogott. A szíve. Egy rántással kitéptem. Azonnal összeesett. Kilehelte a lelkét. Rápillantottam a kezemben lévő emberi szívre. Elkapott a hányinger. Eldobtam. A kezem csupa vér lett.

Egy gyilkos vagyok... Egy gyilkos...

Könnyek gyűltek a szemembe. Darkness felhorkantott, és megbökdöste a vállam. Felordítottam, és elrohantam. Berohantam a nappaliba, és lerogytam a földre.

Ez nem én vagyok... Én nem vagyok gyilkos! De... itt a bizonyíték. Ilyen érzés lehet embert gyilkolni?!

Egy öt percet ülhettem a földön, zokogva, a véres kezem nézve. Az én véremmel keveredett a tagnak a vére.
- Mi a büdös franc történt itt?!! - hallottam meg Donghyun egetrengető ordítását. Majd az ordítás rohanás követte.
- BELL! - ordított fel ismét, és berohant a nappaliba. Nem mertem felnézni. Totál megijedtem tőle. Arra vártam, hogy jól felpofoz.
- Mi történt az ajtóval? - mondta Hyunseong meglepetten - És az a két hulla hogy a került oda? Zénó miért van itt bent? És Darkness?
A vállamra nehezedett egy kéz. Összerezzentem.
- Ne félj. Jeongmin vagyok - suttogta halálnyugodt hangon. Felemeltem a fejem, és ráemeltem a tekintetem. Ő viszont a kezemet és a lábamat fürkészte elszörnyedve.
- Ezeket a tűz idomárokat ki nyírta ki? Had gratuláljak már neki! - röhögött fel Minwoo, és csatlakozott a mellettem álló kis csapathoz.
- Ebbe meg mi olyan vicces?! - fakadtam ki, és felpattantam. A sebesült lábam felemeltem, hogy ne fájjon. Mint egy gólya, úgy álltam előttük.
- Na ne. Te nyuvasztottad ki azokat? - nyíltak nagyra Minwoo szemei, és rámmutatott.
- Én... Én... Én nem akartam embert ölni basszus már! Amúgy is, az egyiket Darkness nyírta ki...
- Mindig is tudtam, hogy az a ló egy csoda - csapott a mellkasára büszkén.

- Világosan megmondtam, hogy ne menj ki! De neked persze hogy ki kellett jönnöd! Akkor nem történt volna meg mindez! Van valami nyomós okod, hogy miért mentél ki?! - ordított velem Donghyun. A könnyeim ismét folyni kezdtek.
- Először csak át akartam öltözni, mert fáztam mint az állat! Utána meg találtam egy ajtót, ami fel vezet a felszínre. Kimentem, megnéztem mi van ott, aztán visszajöttem. Itt bent támadtak rám ezek a nyomorék köcsögök! - akadtam ki én is.
- Hajaj. Mindegy. A lényeg az, hogy ki lettek nyírva. Már nem tudnak szólni a góréjuknak. Kész. Vége. Pont.
- Gyere, segítek megmosakodni - mondta Hyunseong, és a karjaiba kapott.

Elvitt a szobánkba, egyenesen a fürdőbe.
- Nem kell ám segíteni. Valahogy sejtem mit is akarsz - nevettem fel halkan, miután letett a földre.
- Héé! Én nem akarlak meglesni - tette maga elé a kezeit.
- Bell, ellátjuk a sebeidet - mondták egyszerre a fürdőbe beérő ikrek.
- Te csak ülj le - mutatott a földre Kwangmin. Teljesítettem a kérését. Az általuk használt gyógyvízzel meggyógyították a kezem is, és a lábam is.

- Köszönöm srácok - sóhajtottam fel.
- Máskor is - és ezzel a mondattal távoztak.
- Hyunseong, kimennél?
- Miéért?
- Mert meg szeretnék mosakodni azért!
- Jaaaj már! - nyafogott, majd kitrappolt, és becsapta maga után az ajtót.

És akkor kezdetét vette egy jó kis zuhany. Levakartam a kezemről a kissé rászáradt vért, majd nekidőltem a falnak, és hagytam hogy a jó meleg víz esőként ömöljön rám.